Szóval annyi kiderült, hogy az Egyesült Államokban vagyok, Indiana államban és azon belül is South Bend-ben. Amúgy ez a város önmagában nem tartana számot túl nagy érdeklődésre, mégis ezen belül helyezkedik el - mint város a városban - Notre Dame (ejtsd: notre dém és nem, nem notre dám), akarom mondani University of Notre Dame. Ez az egyetem - mint sok más Amerikában - eléggé következetesen egyfajta "álgótikus" stílusban épült, ami amúgy szépnek szép, csak annyi a baja, hogy szerintem nem hiteles. De úgy látszik itt ezt szeretik. Amúgy meg kiterjedését és felszereltségét illetően abszolút kiérdemelte a város címet; van neki saját postája, bankja, tűzoltósága, kórháza sőt stadionja is a kert végében. No és persze a parkja is elég csinos, tele van mókusokkal, madarakkal és csevegő-csacsogó kisdiákokkal.
Notre Dame még arról is híres, hogy én is itt dolgozom manapság, konkrétan a Chemical & Biomolecular Engineering részlegen, azon belül is a Chang-laborban (Prof. Chang a csoportvezető, egyenesen Tajvanról érkezett hozzánk). A csoport összetételéről és egyéb érdekességekről majd talán egy későbbi fejezetben mesélek, most inkább jöjjenek KÉPEK !!
Az aranykupolás főépület és a hozzátartozó templom a tó felől
Kicsit közelebbről
No meg kicsit távolabbról, kacsákkal
Templomból amúgy jól állnak errefelé
Ez pedig egy amolyan sziklaszentély
Vannak még itt nagy kiterjedésű zöld területek
Meg munkába igyekvő diákok
Sőt, Jézus is.
No, meg van könyvtár is
Most pedig grátisz giccses esti képek következnek!
Mára ennyire futotta az időmből. Legközelebb talán mesélek a miértekről is, meg bemutatom itteni életem szereplőit. Maradjanak velünk!
Kisebb szünet után most újra jelentkezem friss híradásokkal az amerikai kontinensről. Eleinte úgy gondoltam ezt a blogot heti bejegyzésekkel fogom vezetni, felelősséggel. Azonban úgy alakult, hogy kissé összecsaptak a fejem felett a hullámok az elmúlt két hétben és ezt tetézte egy kellemes "harmadik heti levertség" is. Ez idő alatt pedig messze elkerült az ihlet és tartottam tőle, ha megírom ide minden búmat-bánatomat talán azt a maroknyi hűséges olvasót is elvesztem, akim még megmaradt e kemény időkben. No meg az is az igazsághoz tartozik, hogy egy hosszabb kihagyás után elég nehéz újra elindítani a verklit. Úgyhogy a továbbiakban igyekszem rendszeresen jelentkezni.
Mielőtt azonban bármibe is belekezdenék, itt jelzem, hogy tettem némi kiegészítést az előző bejegyzésembe, vagyis bővítettem és módosítottam az amerikai létformával kapcsolatos megállapításaimat, csak a rend kedvéért.
Ami viszont az előző listába sehova se illet bele - pedig jogos kérdés lenne -, hogy tulajdonképpen miért van itt az ételek nagy része felütve minimum kétszer annyi sóval mint ami amennyi az éppen kellemes lenne? Persze, többnyire magamnak főzök, de egyszerű ember lévén néha szeretem az egyszerű megoldásokat. Vagyis egyszer-egyszer azért én is bedobok egy laza sült krumplit a sarki burger kingben, de sajnos abban is csalódnom kellett. A konkurens üzletláncban még nem próbáltam a kolompárt, de ott is vannak fenntartásaim só-fronton. Plusz, voltam - az itt olyan nagyon menő - csirkeszárnyazóban, aminek az emésztőrendszeremre tett hatása felért egy tisztítókúráéval és aminek átélését a gimnáziumi olasztanárnőmnek sem kívánnám. Pedig őt tényleg nagyon nem szerettem. Szóval azt hiszem, lassan kezd végérvényesen elegem lenni az amerikai konyhából... Még az a szerencse, hogy a bevándorlókra ilyenkor is lehet számítani (például a mexikóiak eddig még soha sem okoztak csalódást).
Összedobtam nektek gyorsan egy supersaltyt, mert sok a szabadidőm manapság
No megint jelentkezem. Kicsit megkavartam itten a sorrendet ami a címeket illeti, de ez amúgy teljesen leírja a jelenlegi állapotomat és első esetlen szárnypróbálgatásaimat az Újvilágban.
Nos, ugye már én is az MTV-n (értsd: Mjuzik televizsön) felcseperedett generációhoz tartozom, de még mindig vannak olyan dolgok amik őszintén meglepnek az amerikai álomban. Ezeket próbáltam most egy csokorba gyűjteni.
1) Emberek
Fehérek. Többnyire. No de nem is igazán ez a furcsa bennük, hanem, hogy végtelenül... kedvesek. Ezt most persze jól megmondtam, de had említsek néhány példát:
Kocsi-kérdés. (Erre majd még később visszatérek, de azért ide is tartozik) Például az alap, hogy bárki, bármikor és bárhova elvisz kocsival. Tényleg. Valahogy az amerikai embereknél olyan szinten természetes az autó komfortja, hogy akinek ilyen nincs, az feltehetően mélyszegénységben él vagy legalábbis rokkant. Például velem még olyan nem volt, hogy egy egyetemi regisztráció alkalmával rákérdezzenek, hogy van-e itt kocsim és ha igen, szeretném-e "bétenni a parkírozóba" az egyetem területén. Ezt a kérdést mindaddig nem is igazán értettem amíg nem láttam két autóst összeveszni azon, hogy ki parkoljon a bejárathoz 10 méterrel közelebbi helyen.
Short chats.* No, ez az a jelenség ami nélkül szerintem az Egyesült Államok hétköznapi működése megszűnne létezni. "Short chats" = azaz végtelenül leegyszerűsített, felületes kis párbeszédek általában üdvözlésekhez kapcsoltan. Van amikor csak egy rövid kis "How are you? I'm fine. And you? Fine, thank you."-val letudják, de valamikor kissé hosszabbra nyúlik. Viszont ez egyszerűen minden emberi kommunikációs helyzet része. Tudom, olykor ilyen nálunk is előfordul, de többnyire kis közösségekben, munkahelyen stb. Viszont amikor a boltos vagy a takarítónéni kérdezi meg, hogy hogy vagy, az kétségkívül zavarba ejtő. Alapszabály: Csakis pozitív válaszokat adj! A kezdetekkor beleestem abba a hibába, hogy emelni kívántam a beszélgetés színvonalát és tényleg elmondtam hogy vagyok...
*Frissítés: a short chat-ekről kiderült, hogy csak ezen a környéken és itt is csak a kisebb városokban jellemző.
Családi fényképek a munkahelyi íróasztalon. Tényleg minden esetben ott van. Isten a tanúm!
Huhh, hirtelen ennyi jutott eszembe az amerikai kedvesség megnyilvánulásairól, de lehet majd később bővítem a listát.
2) Nyelv
American english. Kínos kínos, amikor az ember 15 év angol tanulás után nem érti mit beszélnek körülötte. No, de hát hadarnak, mit csináljak. Meg valahogy mindenki olyan baromi laza és akkor te is azt gondolod, hogy majd rálicitálsz valamilyen South Parkból eltanult mérsékelten menő szöveggel... Huh. Hagyjuk. Az vigasztal, hogy most már a második hét vége felé egész jól ráállt a fülem a helyi nyelvjárásra.
3) Verdák
No jó, az az igazság, hogy az ember otthonról vagy Európát járva se tudja elképzelni az itten távolságokat. Ráadásul, ha jól tudom Amerikában a benzin is olcsó. Mindenesetre, annyi biztos, hogy itt egy átlagos család kitermeli a minimum 3 autót, de még az sem meglepő, ha valakinek ennél több van. Például a landlord fiának 4 darab autója van és még csak nem is a konszolidáltabb fajtákból. Szereti a lelkem a kocsikat... Hát nem édes?
4) Bláz
Eddigi - alapos - megfigyeléseim során egy embert SE láttam itt cigizni. Persze ez egy sportos egyetem, no de azért ez mégiscsak meglepő!*
*Frissítés: Azóta jártam a város szívében, és ott több embert láttam blázolni, meg az egyetemen is ráállt a keresőképem a dohányzókra, így kiszúrtam néhány ritka példányt.
5) Alkohol
Kicsit megijedtem, hogy itt a társasági eseményeken a piát általában felülreprezentálja a kaja mennyisége, vagy a kettő egyenlő súlyban van jelen. Azonban végül helyreállt a béke az univerzumban, amikor a hétvégi focimeccsek alkalmával végre rendesen ittak a népek. Jómagam viszont még olyan rendes aljadék közös iváson nem voltam, de még a kocsmák félhomályában sem merengtem ahogy az illene.*
*Frissítés: Ez az alkohol-kérdés ebben az államban teljesen érthetetlen amúgy. 18 éves korod betöltésével majdnem minden felnőtt dolgot csinálhatsz: szavazhatsz, vezethetsz autót, dohányozhatsz, megházasodhatsz, de piálni csak 21 felett lehet (ergo, ha mondjuk 18 évesen megházasodsz, akkor sem koccinthatsz az esküvődön. Életszerű, nem?).
6) Fogyasztás - úgy általában
Oh, hát ennek azért szentelek egy külön bejegyzést, mert egyszerűen maga a földi pokol az, amit bevásárlóközpont alatt értenek. Pedig én alapvetően nem viszolygok a vásárlástól, sőt. No, de képzeljetek el egy teljesen átlagos Tesco áruházat. Csak olyan tízszer nagyobb méretben. Még ha bevásárlási listával mész, akkor is minimum 2 óra a bejárása, hiszen még egy egyszerű paradicsomszósznak is külön sora van és ez csak 1 a 120-ból. A végére pedig már zsong a fejed a sok színes címkétől, árleszállítástól és a mérhetetlen választéktól.
A másik pedig az élelmiszerek méretei. Szemléletes példa erre mondjuk egy doboz tej, ami min. 1/2 gallon (vagyis kb. 2 liter. Ja, a mérőszámokat pedig itt most hagyjuk is ki a buliból). Amúgy meg kis adag egyszerűen NINCS!
És mindezek felett az emberek rengeteget vásárolnak. Azért megnézném, hogy mekkora az ökológiai lábnyoma egy átlagos amerikai állampolgárnak... De ne legyünk ilyen szigorúak. Inkább hallgassátok meg végezetül ezt a számot, ami eszembe jutott amikor a sorok között elveszve bolyongtam. Beszéljen tehát a továbbiákban Edeka helyettem:
A következő részben majd írni fogok róla, hogy konkrétan hol is vagyok, meddig és még talán arról is szó esik, hogy miért... Sőt még az is lehet, hogy eljutunk végre a jelenbe.
Kicsit elfáradtam a hosszú bevezetők megfogalmazása után, ezért inkább feltöltök ide pár képet a lakásomról. Aztán ha formában vagyok, akkor majd elmesélem, hogy mitől olyan más itt minden.
A házikó elölnézetből
A házikó hátulnézetből
Ebben, a már-már sztereotip amerikai kertes házban jelenleg négyen lakunk (két indiai lány meg egy ukrán fiú), mindannyian külön apartmentoban.
Innentől csak az én kis vackom következik.
Konyha-étkező kombó. Ananásszal, aki már mindig velem marad
Fürdőrészlet jómagammal
Gardrób. Jeee
Flórika ágyacskája
Hangsúlyozom, hogy alapvetően meg vagyok elégedve a kis fészkemmel. Azonban be kell mutatnom néhány fájdalmas részletet, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Íme:
Neon. Hálószobában.
Mellesleg a függöny is vállalhatatlan, de azért az még megbocsátható.
Mondtam a landlordnak, hogy ezzel a neon dologgal kezdjünk valamit, mert különben mély depresszióba fogok zuhanni egy fél éven belül. Erre megkaptam ezt az állólámpát:
Legalább meleg fénye van. Úgy értem nem homoszexuális (bocsánat, túl magas labda volt...)
Hajszárító, szerintem az ipari forradalom idejéből
Lassan azért eljutok arra a pontra, hogy nem számítgatom át mindig, hogy Pesten mennyi lehet az idő.
No, de akkor se hagyom, hogy ez egy szomorú bejegyzés legyen!
Inkább elmesélem - tucatjára is - kalandos utazásom részleteit.
Úgy történt, hogy az európai átszállás Varsóban volt, ami meglepően kellemes élményt szerzett nekem. Persze csak a repülőtéren voltam és mindössze egy bő másfél órát töltöttem ott, de így visszagondolva olyan emberléptékű és barátságos volt az a hely. Mondjuk be kell, hogy áruljam a lengyel LOT légitársaságot, mivel egy jó órát késtek a felszállással, ami igen kellemetlen láncreakciót indított be későbbi eseményekben. De erről majd később. Mondjuk azt is be kell vallani, hogy egy kisebb falu lélekszámát meghaladó embertömeg elhelyezése a hatalmas repülőben komoly szervezést igényelhetett. Majd legközelebb talán jobban fog menni.
Hozzáteszem, hogy a 10 órás repülőút alatt nem nagyon volt alkalmam unatkozni, mivel a személyi tévécskémen megszámlálhatatlan rom-kom movie volt, ami igazán ritkán megkapható ínyencség számomra és amiknek soha nem tudtam ellenállni. A repülőút vége felé viszont elkezdtem aggódni pöttyet a csúszás miatt, mert félő volt, hogy lekésem a south bend-i átszállást. Ezt jelleztem is a személyzetnek, így - talán, hogy megnyugodjak egy kicsit - átültetett az első osztályra. Ez a 10 perc a paradicsomban annyira nem nyugtatott meg, viszont, hogy ennek folytán én voltam, aki először leszállt Chicagoban a boeingről, az azért kellemesen bizsergető érzés volt. Azonban még így is, arra hogy átessek az Államokba való belépést kísérő teljes testes motozáson, a bőröndöm összeszedésén és a kisebb város méretű repülőtér átszelésén, mindössze 50 percem maradt hátra. Végül is a helyi lakosok együttműködése folytán sikerült feladni az amerikai mértékegységrendszer szerint immáron túlsúlyossá vált bőröndömet. Jómagam pedig 10 perc híján lekéstem az aznap esti járatot.
Nem tudom, hogy mindenki értette-e.
Ezért még egyszer:
A poggyászom South Bendben, én meg Chicagoban.
És még egyszer:
A poggyászom South Bendben, én meg Chicagoban.
(Huh, erről már megint egy filmes részlet jutott eszembe, de nem hagyom magam megzavarni. Azért remélem a HomeAlone mindenkinek megvan. Ugye értik).
No, de minden jó ha a vége jó: kaptam jegyet a másnap reggeli járatra ingyen és bérmentve és aztán South Bendben a poggyászommal is összefutottam. A kaland a kisebb kellemetlenségektől eltekintve arra legalább jó volt, hogy megtapasztalhattam, hogy Amerika nem csak a készételek, de még az iskolabuszok hazája is. Gyerekek, itt még egy puttó chicagói repülőtéri hostelnek is saját buszjárata van!
Szóval úgy áll a dolog, hogy ez az első bejegyzésem a készételek és pickupok földjéről és gondoltam egy bemutatkozással kezdeném, ha valakit csak úgy véletlen fújt volna ide a szél.
Ezt a blogot azért kezdtem el írni, mert volt szerencsém kutatói állást kapni Amerikában, a hideg Indiana államban, a jól ismert University of Notre Dame-en. Maga a lehetőség olyan hirtelen pottyant az ölembe mint Aladinnak a csodalámpa (in memoriam R.W.); az egyik doktorandusz ismerősnek a doktorandusz ismerősének a témavezetője a magyar együttműködő partner, akihez én csak úgy B-tervként elmentem interjúra. Aztán az események furcsa láncolata folytán B-ből hirtelen A lett és újra csak az interatlantic járaton eszmélten fel, hajnali kettőkor. Világosban.
Az idáig vezető rögös út részleteivel nem untatnám most a nyájas olvasót, kezdjük inkább talán az abszolút nulla pontról...
